Hirtelen történt és erõteljesen. Váratlanul
megnyílt a "járatlan út". Senki lettem és
megkaptam mindent.
Eddig azt hittem valaki vagyok és
ragaszkodtam ehhez a valakihez. Néha jó
voltam magamnak, néha kevésbé. A
napokban viszont megvilágosított egy jót
akaró - jó takaró. Azt mondta rólam: egy
senki vagyok.
A kezdeti dühödt indulatok után
mérhetetlen felszabadulás töltött el, és
tölt el azóta is. Hihetetlen élményben
részesültem!
VÉGRE NEM KELL VALAKINEK LENNEM!
Pontosabban eddig sem kellett, mégis
voltam. A „valaki vagyok”, és az „ez
vagyok én” azonosulások karmai közül egy
csapásra kiszabadultam.
Hullámverés voltam a mérhetetlen
óceánon. Hol felkapaszkodtam az égig, hol
összeroskadtam a vízszintre. Hullám
vagyok. Hittem én. És a hullám is voltam.
Annak a hullája aki lehetnék, miközben az
vagyok akivé bekorlátoztam magam.
Ezután senki lettem és tengerré váltam.
Lesüllyedtem, majd felismertem:
megérinthetetlen semmiként létezem
mindenkiben és mindenben. Senkivé
születtem és megkaptam mindent.
Most, hogy „árva lélek”-ké váltam, az
eddig magamhoz bilincselt énképem híján
- egy csepp erõfeszítés nélkül - én lettem
bárki. Megláttam az alapot, amit eddig
eltakart elõlem az akirõl úgy gondoltam
"én vagyok".
A fejemben zakatoló hazug mozi folyton
vetítette mivel is muszáj összeolvadnom,
hogy több legyek mint ami odáig voltam.
Az eddigi hazugság fátyolra ráhúztam
újabb és újabb rétegeket, és azt igaznak
próbáltam fitogtatni. Mikor egy másik
"hiedelemhalommal" találkoztam, harcba
elegyedtünk, hogy ki tud nagyobb részt
bemutatni pátyolgatott kis személyébõl.
Tragikomédia…
Mikor nyertem, akkor érkezett egy rakat
szállítmány amibõl (sz)építgethettem
tovább a mûvemet, és fogalmam sem volt
arról, hogy e pillanatban is igazándiból
vesztettem. Távolabb kerültem attól a
csöndes, leírhatatlan senkitõl, aki a valódi
szabadságot nyújtja a valakik rabláncai
nélkül. Mikor a nézeteink szerint én
buktam el, egy legyõzött valaki lettem. Az
a valaki, aki nem más mint egy „kis
senki”, és szenvedtem.
Szerencsére!
Az élet nem hülye (gondolom), és nem
hiába kínoz. Talán azért, hogy
megmutasson nekem valamit? Ez az az
élethelyzet, amikor legnagyobb a kényszer
arra, hogy mélyebbre nézzek...
Mit képzel(nek) most rólam? Mitõl
szenvedek? Az eseménytõl, vagy a
gondolataimtól? Miért szenvedek? Mert ez
történt, vagy attól, hogy folyton újra
lejátszódik bennem? Hogyan
menekülhetek? Miért nem tudok
szabadulni? Az önmagamról hitt gondolat
vagyok, vagy az akiben/amiben folynak,
felbukkannak, majd elcsitulnak a
gondolatok? Miért nem tudok szabadulni?
Mitõl akarok szabadulni? Kitõl akarok
szabadulni? Ki vagyok én valójában?
Férfi vagyok, testvér vagyok, jó vagyok,
magányos vagyok, szeretõ vagyok, ügyfél
vagyok, öreg vagyok, szegény vagyok,
sovány vagyok, boldog vagyok, hülye
vagyok, ember vagyok, hívõ vagyok,
gazdag vagyok, bulizós vagyok, magyar
vagyok, kövér vagyok, munkás vagyok,
beteg vagyok, rossz vagyok, fiatal vagyok,
okos vagyok, illedelmes vagyok, ilyen
vagyok, olyan vagyok, ez vagyok, az
vagyok……
Tényleg száz meg száz szó, kép, hang,
gondolatmix lennék??
ááááááá........
Ezek csak címkék! Semelyik sem vagyok!
Senki vagyok… És még e szavak, e betûk
sorozata sem...